Ma Robinál aludtam. Ő a földön. Én az ágyában. Anyuék és az ő szülei is csak, így engedik meg.:) Most azért voltam nála, mert ez a nap más volt. Ez egy igazán szomorú nap volt.(Ezt majd később megtudjátok.)
-Robi! Szakítanunk kell!-pattant ki az álom a szememből.
-Alex én várok.-állt fel a földön lévő matracról.
-Szeretlek-mondta. Ezt mindig is tudtam, de mégis meglepődtem. Nekem még ezt soha sem mondta, hiszen nem illik ez a szöveg a menő imidzséhez.:)
A másik osztályból a "pláza cicák" soha sem értették, hogy mit szeret bennem a menő Robi. Én sem.:)
-Robi értsd meg,ez így nem lesz jó!-mondtam, úgy, hogy legurult egy könnycsepp a szemem sarkából.
-Ne má' te tudsz sírni!-mondta Robi. Mindig tudja, hogy hogyan kell megvígasztalni. Felnevettem. Leült mellém és a hajamat kisöpörte az arcomból. És hosszasan megcsókolt.
-Alex, ha azt gondolod, hogy ez egy romantikus pillanat, akkor tévedsz.
És azzal a mozdulattal összetúrta a hajamat és megcsikizett.
-Na gyere, még vannak próbák!-és nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni.
Utána deszkára szálltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése